A történet az egyik fiú barátomról szól, aki sokat tanított nekem az élet megbecsüléséről.

Úgy véljük, sok időnk van. Nem is tudjuk elképzelni, hogy mekkora ajándékot kaptunk a sorstól: az életet. Azt, hogy élhetünk. Legalább is számomra, ez egy hatalmas ajándék. Néha áldás, néha szenvedés, de úgy hiszem, nem ok nélkül jöttem erre a világra. Viszont a mindennapi sürgés forgásban én sem érzem azt, hogy mennyire szerencsés is vagyok. A fáradtság, az iskola, a monoton napok, és a folyamatos rohanás elveszi a kedvem mindentől. Pedig nagyon is szerencsésnek mondhatom magamat. Van fedél a fejem fölött, van szerető családom, és nem mellesleg - egészséges vagyok!

Egy nagyon jó barátom a napokban vesztette életét leukémia miatt. Tulajdonképpen a sráccal már egy éve vagy egy másfél éve nem beszéltem, de amikor megtudtam a hírt, a mécses egy másodperc alatt tört el nálam.

A legelső emlékem a fiúról az, hogy együtt labdázom vele az iskola udvarán. Ő mindössze negyedikes, én pedig  a hatodik osztályt jártam. A nővérével - aki körübelül két perccel idősebb öccsénél, mivel ikrek - nagyon jól összebarátkoztam a színhátszóban. Igen bizony, én színhátszóba is jártam, ahol sok barátra tettem szert. 

Szóval, visszatérve a régi emlékekre, jót labdáztam a sráccal és a nővérével az udvaron, közben beszélgettünk és nevettünk, bár ekkor még csak a lányt ismertem. A srác később mutatkozott be, nagyon vidáman és lelkesen, mintha csak éhezne a szeretetre. És éhezett is. 

Mivel jóban lettem vele, és elég sokszor összefutottunk az iskola aulájában és az udvaron, pár osztálytársammal is összehaverkodott közben. Amikor lent lógtunk az udvaron, vele, és egy nagyon kedves lány osztálytársammal hülyéskedtünk, már nem igazán emlékszem, hogy micsodán, de arra igen, hogy nagyon jól éreztem magamat. 

Egy kis rész kiesett az emlékezetemből, méghozzá az, hogy hogyan is lettünk annyira jóban. Annyi maradt meg, hogy ahogy elkezdődött a hetedik év eleje, egyre többször írt rám, és még ő is elkezdett abba a bizonyos színjátszóba járni. Nagyon megkedveltem, mindig meghallgatott, ha volt valami problémám, beszélgetni volt kedvem, vagy csak ok nélkül megpróbált nevettetni, amit igazán értékeltem. néha pedig együtt mentünk az iskolába, és az udvaron beszélgettünk még néhány közös barátunk társaságában. Tiszta lelke volt, rosszindulatúságnak nyoma nem volt sehol.

Mivel előbb utóbb mindennapossá vált, hogy beszélgetünk messengeren, megkérdezte tőlem, hogy tetszik-e nekem valaki. Akkoriban szerelmi bánatban "szenvedtem" egy két évvel idősebb srác iránt, aki egy suliba járt velem, de elballagott és nem láthattam többet. Mivel elég őszinte típus vagyok, elmondtam neki a problémámat. Végighallgatott, tanácsot is próbált adni, nagyon aranyosan próbálkozni, de engem akkor eléggé elszomorított a viszonzatlan szerelmem távozása. 

Mivel érdekeltek az ő érzelmei is, rákérdeztem, hogy van-e valami lány, akit kedvel. Akivel eltudna képzelni egy kapcsolatot. Persze ezek a gyerek szerelmek ötödikes korban nem túl komolyak, de érdekelt, hogy mit gondol. Kis győzködés után. teljesen megnyílt nekem, és bevallotta, amitől a kezdetektől fogva már tartottam: én vagyok az a bizonyos személy akit kedvel. Bár, ez már akkor gyanús volt, amikor a facebookon beállította az egyik közös képünket profilképnek. Szörnyen néztem ki azon a fotón, de ő valamiért mégis gyönyörűnek látott.

Vagy is nem egyszerűen kedvelt engem, tizenkét éves kora ellenére olyan tiszta és őszinte érzelmeket táplált felém, amit nehéz elképzelni, de így volt. Bókolt nekem. Ajándékokat készített nekem. Anyukámtól kérdezte meg, hogy randizhatna-e velem. Egy igazi szerelmes úriember veszett el abban az akkor tizenkét éves kisfiúban.

Igazság szerint nagyon kedveltem a fiút, de sajnos csak úgy, mint barátot. Nem tudtam rá másképp nézni, amit persze el is fogadott, hisz tudta a szíve mélyén, hogy én nem nézek rá többként. Viszont mivel az életben minden lehetséges, ő sem adta fel: két órán keresztül várt egyszer rám az utcán, egy nekem szánt karkötővel, hogy oda adja nekem. De én nem mentem. Sajnos már nem emlékszem, hogy miért, igazából nem is tudtam, hogy ott lesz, de mikor az egyik osztálytársam, elmesélte, hogy ő ezt megtette értem, összeszorult a szívem. Másnap a suliban megölelt, és nem akart elengedni. Emlékszem minden pillanatra. Az  osztálytársam (aki  egyébként mindkettőnk barátja volt, és szeretett volna minket egy párként látni), odavitt a fiúhoz, ő pedig átölelt engem, amit természetesen viszonoztam. A szokásosnál kicsit több ideig ölelt, majd elengedett, és elsétált, mivel neki kezdődtek a tanórái, az én lábaim pedig földbe gyökereztek, még akkor is, amikor becsengettek, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi foghatta meg bennem ennyire ezt a fiút.

Ettől függetlenül próbáltam vele úgy beszélgetni, mintha semmi sem történt volna. Nem szerettem volna kínos helyzetbe hozni, vagy úgy éreztetni vele, hogy az érzelmei miatt a kettőnk barátsága megváltozott. Emlékszem, színjátszó előtt az iskola színpadán ültünk és beszélgettünk, amibe a másodikos-harmadikos színjátszós társaink is bekapcsolódtak. Már nem tudom miért, de azt kérték tőlünk, hogy csókolózzunk, amit persze kínosan nevetve próbáltam elhárítani, miközben bedobtam valami random témát. 

Mivel az akkori időkben sokat ask.fm-eztem, megkértem a srácot is, hogy ő is regisztráljon, mert hogy  "ez milyen egy fasza oldal, regisztrálj már rá te is." Persze miattam megtette. Én nem kérdezgettem tőle az elején, de valaki más névtelenül feltette neki azt a kérdés, hogy szerelmes-e. Igennel válaszolt. Ráadásul egy másik kérdésre válaszolva, hosszan leírta, hogy miért is szeret engem annyira. Szerinte én gyógyítottam ki a depresszióból. Elmondása szerint, én voltam az első, aki emberként kezelte őt, nem volt vele bunkó, és barátkozott vele. Ez volt az egyik ok, amiért belém szeretett. A másik pedig mert szerinte okos, kedves, vicces, és gyönyörű vagyok. Igazából ezt sokkal bővebben, és szebben fejezte ki, de sajnos az emlékeim már homályosak.

Mivel jött hetedikben egy új osztálytársunk, aki eléggé helyes volt, legalább is valami ismeretlen okból kifolyólag nekem bejött (mai napig jóban vagyunk, de már egyáltalán nem tetszik), ezt elárultam a srácnak is, aki felajánlotta, hogy nagyon szívesen segít összehozni az újdonsült osztálytársammal. Ha kell, mindent megtesz, hogy összejöjjünk. Ebbe természetesen nem mentem bele, nem is akartam, hogy más intézze el helyettem a kapcsolataimat, és nem akartam ebbe belekeverni egy barátomat sem, de ettől függetlenül, eléggé megindítóak voltak a szavai. Mindent megtett volna azért, hogy boldognak lásson. Lehet, hogy fájt volna neki, hogy mással lát, de neki az én boldogságom fontosabb volt saját magánáll, engem helyezett előtérbe.

A srácot egyébként sosem láttam sírni - egészen addig a napig, amíg az egyik osztálytársam lehívott az aulába, ahol ott találtam a fiút zokogva. És hogy miért sírt? Miattam, viszont azt már sajnos nem tudom, hogy éppen akkor mi történt, amitől eltört nála a mécses. De sírt, méghozzá az osztálytársam vállam. Én pedig ott álltam, nem tudtam mit kezdeni magammal, és nem is mondtam neki semmit. Valamin elnevettem hirtelen magamat, mert valaki odaszólt nekem valami vicceset, ami után hatalmas bűntudatom lett, mert a srác azt hitte, hogy őt nevettem ki. Később ezt letisztáztam vele, hogy erről szó sincs, de akkor is, rossz érzésem volt magammal szemben. Szerettem volna neki mondani valamit, amivel jobb kedvre tudtam volna dobni, de nem volt semmi, amivel vigasztalni tudtam volna.

Ezután az eset után, pár hosszú hónap elteltével, a srác elmondása szerint elengedett engem. Beletörődött, hogy nem lehetek az övé. Ennek a ténynek nagyon örültem, mégpedig azért, mert elég sokat szenvedett miattam, és nem akartam őt szomorúnak látni. Ő nem ezt érdemelte. Viszont megbeszéltük, hogy ezek után is lehetünk barátok, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy a kapcsolat köztünk nem fog megszűnni - és én ezt komolyan elhittem.

Az után a nap után egyre kevesebbet beszélgettünk egymással. Néha odaköszöntünk egymásnak az aulában, és ha jól emlékszem, még a színjátszón se nagyon szóltunk egymáshoz. Fogalmam sincs, mi romolhatott el. Már nem is tudom felidézni a napot, amikor utoljára láttam. De azt feltudom idézni, amit egyszer anyukámnak írt: "A te lányodra fogok vágyni még a halálos ágyamon is. Lehet nekem ezer barátnőm, nekem még hetven évesen is ő fog kelleni."

Persze tudtam, hogy ez nem igaz. Tudtam, hogy előbb utóbb talált volna egy lányt magának, akibe beleszeret, és aki viszonozza is neki az érzéseit, és hidd el, én lettem volna a legboldogabb. Megérdemelte, hogy szeressék az emberek. Megérdemelt minden jót amit csak az élettől kaphatott.

A hónapok csak teltek, egy idő után pedig egyáltalán nem is beszéltünk egymással. Sokáig nem is jutott eszembe. Úgy voltam vele, hogyha ő nem ír rám, akkor én minek írjak neki? Kicsit meg is voltam sértve, mert azt hittem, neki többet számított a barátságunk. Azt hittem, neki többet számítottam én.

De minden sértődöttségemet és büszkeségemet, hogy nem írtam neki hónapokig azonnal megbántam, amikor megtudtam, hogy kórházba került, az ok pedig nem más, mint a leukémia. Magyarán vérrák. 

Teljesen levoltam sokkolva, ahogy mindenki más is, aki ismerte és szerette őt. Mindenkitől kérdezgettem, hogy hogy van, mióta él ezzel a betegséggel, hogy van a családja... És pont ez volt a legnagyobb hiba! Nem tőle kérdezgettem, hanem az ismerőseimtől. Nem is írtam rá. Meg sem kérdeztem tőle, hogy hogy van. Mivel már egyáltalán nem beszéltünk, nem akartam vele kommunikálni. Aggódtam érte, de ennek ellenére sem írtam neki egy szót sem. Fogalmam sincs, hogy miért. Sosem fogom igazán megérteni magamat. És ezt a dolgot sosem fogom megbocsájtani magamnak.

A hónapok rohantak, ő pedig a kórházban élte az életét. Én a facebookon figyeltem, hogy mi történik vele, mert ráírni valamiért nem mertem. Féltem, hogy mit gondolna róla. Mikor kiderült, hogy rákos, nem írtam neki, most meg hirtelen megkérdezem tőle, hogy mi a helyzet vele? Vagy mi lesz, ha felkavarom az érzelmeit? Nem. Én a könnyebb utat választottam, és elengedtem az ötletet.

De ettől függetlenül továbbra is figyelgettem a vele történő eseményeket, és a szívemet elöntötte a boldogság, amikor olyan posztokat láttam, amik azt bizonyították, hogy egyre jobban van. Egy csomóan látogatták, ő pedig a betegsége ellenére is pozitívan állt a dolgokhoz. Egy idő után még a kórházból is hazajöhetett.

Az idők elteltével sokat gondoltam rá a mindennapokban, számtalanszor eszembe jutott, de nem tettem semmit. Továbbra sem beszéltem vele.

Egy pénteki szép napon, pontosabban tegnap, vidáman jöttem haza az iskolából. Sütött a nap, és ráadásul még a hétvége is következett. Minden jól alakult azon a délutánon, amíg nem néztem meg a facebookom kezdőlapját és láttam meg rajta egy képet, amin a srác szerepelt és a nővére: "Az ikertestvérem és a legjobb barátom. Nagyon szeretlek!"  Írta a lány a fotóhoz.

Eléggé megijesztett ez a kép, bármennyire is aranyosak voltak rajta, mivel előző nap sok halálról szóló idézeteket raktak ki a volt iskolás társaim, de én egy percig sem gondoltam, hogy ez lehetséges lehet. Azt gondoltam, hogy valami számomra ismeretlen személy vesztette az életét.

Nem volt igazam. Ő volt az. Miután a telefonom képernyőjét fél óráig sokkos állapotban nézegettem, és nagyjából szembesültem a ténnyel, az első személy akit könnyezve hívtam fel, az anyukám volt. Ő is tudta már. Váltottam vele pár szót, majd letettem a telefont, és sírni kezdtem. A könnyek villámgyorsasággal ültek ki az arcomra. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy "Miért?". Miért pont ő? Miért kellett ennek így történnie? Miért nem mondhattam el neki, hogy mennyire értékes embernek tartottam? Miért nem ölelhetem át utoljára? 

Megtanultam egy leckét. Ha valaki számunkra fontos, ne hanyagoljuk el! Ha összeveszünk vele, tegyük félre a büszkeségünket, legyünk mi az okosabbak, és mi tegyük meg az első lépést. Ha valaki hiányzik, éreztessük vele. Mert lehet, hogy azt hisszük, hogy még tömérdeknyi idő áll még előttünk, de sosem tudhatjuk, hogy mikor jön el a halál órája nekünk, vagy egy számunkra szeretett személynek. Bármennyire is fájó kimondani, sosem vagyunk teljesen biztonságban. Bármi megtörténhet velünk. Az is lehet, hogy ötven évünk van hátra, de az is lehetséges, hogy mindössze öt. Na és ez nagyon nem mindegy! Épp ezért minden napot úgy kell megélni, minthogyha az lenne az utolsó. Felejtsd el a sérelmeidet, és a kibaszott büszkeségedet, mert ha valakit igazán szeretsz, ha valaki fontos neked, és nem akarod elveszíteni, ne hagyd annyiban. Ne hagyd, hogy vége legyen. Még egyszer mondom, hogy ne a könnyebbik utat válaszd! Egy kapcsolatért dolgozni kell, legyen az bármilyen kapcsolat, mert ha nem teszel érte semmit, végül megszűnik. Lehet, hogy néha nehéz, de megéri. Én ezt most értettem meg igazán.

Sok mindenről felnyitotta a szememet ez a fiú, és ezért is hálás vagyok neki! Remélem, most egy sokkal jobb helyen van, és boldog, mert megérdemli. Remélem, hogy az utolsó perceiben elégedetten tekintett vissza az életére, és az élményeire. Neki sajnos mindössze tizenhárom és fél év jutott. De ne feledjétek, bármennyi időt kapsz, tizenhármat, vagy esetleg nyolcvanat, a lényeg, hogy boldogan próbáld meg leélni. Ő látszólag boldogan élte meg. Egy szerető családban, szerető barátok között, és mindig pozitívan. Egy igazi hős volt, és mindannyian felnézhetünk rá. 

Ég veled kicsi harcos! Amíg dobog a szívem, sosem foglak téged elfelejteni! ♥

Megosztás a facebookon